Augusztus 22. különleges nap a világon: ez a Szivárvány Babák Világnapja.
Egy nap, amikor a remény és a gyógyulás találkozik azokkal, akik a legnagyobb veszteségen mentek keresztül, amit egy szülő csak átélhet – a perinatális veszteségen.
A „szivárvány baba” kifejezés azokra a gyermekekre utal, akik egy tragikus veszteséget követően születnek meg – akár vetélés, halva születés, vagy korai csecsemőhalál után.
Ahogy a szivárvány a vihar után jelenik meg, úgy a szivárvány babák az élet színpompás jelei egy sötét időszak után.
Ezen a különleges napon szeretnénk támogatni mindazokat, akik a perinatális veszteség fájdalmát tapasztalták. A Szivárvány Babák Világnapja lehetőséget ad arra, hogy megemlékezzünk azokról a kicsikről, akik nem maradhattak velünk, és ünnepeljük azokat, akik a veszteséget követően érkeztek.
Ez a nap emlékeztet minket arra, hogy bár a veszteség fájdalma örökre velünk maradhat, a remény és az élet folytatása mindig lehetséges.
A szivárvány nem csak a fájdalmat követő boldogságot jelenti, hanem az erőt is, ami által képesek vagyunk a gyász után újra örömöt találni.
A SzuperErőd Alapítvány „Mindenkinek jár egy álom!” projektje keretén belül idén Baláti Bredák Alexandra álmát váltja valóra.
Az Alapítvány minden évben kiválaszt egy tehetséges nőt, akinek segít abban, hogy megvalósíthassa önmagát.
Szandi álma az volt, hogy legyen egy könyve, amit ő írt, és ez a könyv kerüljön fel a könyvesboltok polcaira.
A szakmai tudása, és tapasztalat megvolt hozzá, de szüksége volt egy kis szupererőre, hogy az álom valósággá válhasson.
A könyv a Szivárvány babák előtti időszakot mutatja be. Családok történeteit, szakértőkkel készült interjút, és egy munkafüzetet is tartalmaz majd, ami segít a gyász feldolgozásában.
A könyv 2024. októberében fog megjelenni, de addig is nézzük meg, hogy mikor fogalmazódott meg először Szandiban, hogy könyvet szeretne írni.
A fotó a könyv egyik fejezetének készítése közben készült
„Már gyerekkoromban megfogalmazódott bennem, hogy szeretnék könyvet írni.
Viccen kívül, már középiskola elején írogattam, akkor még inkább novellákat, verseket.
Mindig is szerettem ilyen formán kiadni magamból az érzéseimet.
Olvasni általános iskolás korom óta imádok, és minél idősebb lettem, annál többször fordult meg a fejemben, hogy könyvet szeretnék írni. Biztosan nagyképűnek tűnök, de szeretek őszinte lenni, egy-egy általam olvasott könyvnél néha azt éreztem, hogy ezt én is meg tudtam volna csinálni.
Persze csak nagy volt a szám, mert később rájöttem, nem olyan egyszerű az írás. Voltak ugyan gyenge próbálkozásaim, de éreztem, hogy azok nem az igaziak. Egyszer valahol azt olvastam, hogy látható, hogy sokan szeretnének könyvet írni, de nem jó, ha valaki azért ír könyvet, hogy elmondhassa, hogy írt.
Ahhoz, hogy valaki igazi író legyen, ahhoz az kell, hogy mondanivalója is legyen a világnak. Úgy érzem, hogy végre megtaláltam a mondanivalómat, és nem a semmiről fog szólni a készülőben lévő könyvem. Üzenete lesz.
Miért? Mert szeretek adni és úgy érzem, az egyik legjobb eszköze, hogy sokmindenkihez viszonylag könnyen eljusson adott esetben a segítség, vagy éppen a humor az a könyv. Nem utolsó sorban pedig, mindig is arra vágytam, hogy megadasson, ami Sarah Jessica Parkernek a Szex és New Yorkban.
Hogy sorban álljanak a könyves polcaimon a saját könyveim és majd egyszer valaki úgy narrálja a sorokat egy filmben, mintha azok az én gondolataim lennének.”
Miért pont ezt a témát választottad?
„Nem én választottam a témát. Szó szerint a téma választott engem. Egyszerűen – hűen önmagamhoz- , amikor biokémiai terhességem volt, magyarán volt egy spontán vetélésem, kiírtam magamból a kórházban és az utána történteket.
Aztán amikor egy-két barátnőmnek elmeséltem, kiderült, hogy rengeteg nőnek ment el a babája már várandósan, sokuknak szülés után. Úgy éreztem, erről nem lehet nem beszélni, pláne, ha ennyi nőt, családot érint. Valahogy azt érzem még most is, hogy valaki irányítja az ujjaimat a billentyűzeten, a számat az interjúk során.
Ez a valaki, vagy valami pedig egyszerűen azt súgja: kötelességed megírni ezt a könyvet. Én csak hallgatok a belső hangra.”
Mi inspirál írás közben?
„A remény, hogy ezzel segíthetek. Az, hogy arra gondolok, hogy ha érintettek leveszik a könyvespolcról, vagy kölcsönkérik a barátnőtől, baráttól, akkor leesik egy kő a szívükről és azt mondják: de jó, hogy most már tudom, nem vagyok egyedül. A zárt Facebook csoportot is emiatt hívtam életre.
Az Elvetéltem, nem szégyellem csoportnak hosszútávon az lesz a célja, hogy merjünk egy biztonságos felületen mindenről beszélni, ami bennünk van a témával, de akár egészen mással kapcsolatban is.”
A fotó a könyv egyik fejezetének készítése közben készült
A könyved melyik interjúját volt a legnehezebb elkészíteni, és miért?
„Én magam lepődtem meg a leginkább, hogy éppen az utolsó, amit egy férfivel készítettem. Ő volt az egyetlen férfi alanyom és az egyetlen, aki többször elsírta magát a beszélgetés közben. Nagyon szívet tépő Szabolcs és a párja története. Egy hét hónapos magzattól kellett elköszönniük.
Az a beszélgetés még napokig dolgozott bennem. De az sem hagyott sokáig nyugodni, hogy mennyire másként áll egy orvos egy pre- vagy perinatális veszteséghez egy pszichológushoz képest. Nem rosszabbul, csak másként. A beszélgetések végére kiderült számomra: érthető okoknál fogva nem sír együtt az orvos az elvetélt páciensével, de valahol mégis elszomorít, hogy sokszor nincs lehetőség a kórházakban a lélekkel is foglalkozni a test mellett. Ezt sem könnyű elfogadni.”
Kinek ajánlanád a könyvedet?
„Nyilván akkor lennék a legboldogabb, ha minél többen elolvasnák, de sokat gondolkodtam ezen írás közben is. Hogy vajon azoknak ajánlom-e, akik családtervezés előtt állnak, azon oknál fogva, hogy tudjanak róla, hogy érheti őket veszteség és persze nem erre koncentrálva, de felkészülten vágjanak bele a várandóssággal járó változásokba, vagy azoknak, akik már éltek át ilyen jellegű veszteséget és még nem tartanak ott, hogy megérkezett volna a szivárványbabájuk. Nem született még meg bennem a válasz erre a kérdésre. Olvassa el bárki és mondják el az olvasók, ők kiknek ajánlanák.”
A fotó a könyv egyik fejezetének készítése közben készült
Most, hogy már a cél közeleg, hogy látod, lesz folytatás, mi a következő terved?
„Hajjajj! Egy szörnyet teremtettem magamban. Annyi könyv ötletem van még, hogy a következő 10 évre megvagyok. A könyv zárásaként tervezem, hogy plusz egy novella- szerű szösszenettel meglepem az olvasókat. Egyrészt a téma komolysága miatt oldás céljából, másrészt, hogy ha a könyv utolsó lapjain megígérem az olvasóknak, hogy hamarosan érkezik a második könyvem, akkor legalább biztosan be is tartom, hogy megírjam. Olyan kötetet tervezek, amiben rövid, novella-szerű történeteket írok: egy kisgyermekes édesanya kicsit sem hétköznapi hétköznapjai felütéssel. Pár szösszenet már készen is van.
De! Visszatérve az ELVETtÉLeT- A szivárványbabák előtt című könyvre, a megjelenés után korán sem lesz vége ennek a projektnek. Év végére elvégzek két, a gyászfeldolgozás köré épülő képzést, hogy releváns tudást szerezzek, mire a közönségtalálkozókon, női alkalmakon, könyvbemutatókon találkozom érintettekkel. Merthogy ez a hosszútávú terv. Találkozni az emberekkel és beszélgetni velük. Járni az országot a könyvvel, a témával.”
Mit üzennél a leendő olvasóidnak?
„Ha tömegközlekedési eszközön olvassák a könyvet, ne fedjék le semmivel. Ne csomagolják újságpapírba a borítót! Hadd lássák az utastársak, hogy bátor, aki a kezében tartja a könyvet. Nem fél attól, hogy lehull a lepel: nem tökéletes az élete. Kinek az? Fárasztó mindig ezt játszani. Nekem legalábbis az. Egy kedvenc könyvsorozatom egyik részének a borítóján lévő idézetet üzenném még: Soha ne hagyd, hogy a félelem irányítsa a sorsod!”
